jegyzet
2010.01.25. gitár, sör
2009.12.30. ha szavak meg dalok csak, akkor mit csináltál. így indul a kötelező szumma. hogy nem bökök rá épületekre utakra vécétartályokra autógumikra villanypóznákra füstölő kéményre pohár borra székre nagykabátra: látod, kicsi lányom, apa keze munkáját, ahogy formába öntötte a világot. a világot apa formálja, meg apa is csiszolódik, formálódik közben. de ahogy a fazekas tenyerét alakítja az agyag – úgy. abban a hétköznapi emelkedettségben, ahogyan most sétálunk, és fogom a kezed, és az a kéz formálja az enyémet.
tegnap megint öregemberek meséltek nekem. olyanokat, hogy majd érteni fogom, ha én is oda. és hogy remélik, hogy oda, hogy én is megérem majd azt. és addig is használjam ki. nem kell mondanom – mindegyik fiatalabb volt nálam. nem voltak apák. nem tudják mi az. és miért is – én se tudtam addig, ahogy elmondani sem tudom annak, aki még nem. hát nem szeretem az öregembereket. akik éveket számolgatnak, és alig várják, hogy átlépjék azt a harmincat, hogy aztán az évekre testálják mindazt a szart, amit maguknak túrtak össze, mindazt a hazugságot, amit maguknak hazudtak. az évek az utolsó kapaszkodó: magyarázhatod, hogy az erőd már nem a régi. hogy nem voltál a jó időben a jó helyen. kezdődhetnek a mondataid valahogy így: fiatalon, amikor még a haverokkal. és folytatod a most már azért lassabban, másra is. az évekkel akkor fussanak a gyáva öregek.
szeretem az öregembereket.(nem az ilyen a gyorspác-szavatos fickókat, akik backstageben bölcselnek, és van még valami önreflexív gesztus bennük, de az már inkább a védelemé, nem a kritikáé. hogy végképp darabokra ne. mikor már rég darabokban, csak a sejtek még tartják a testet.)
néha még az öregemberszagot is szeretem. amitől gyerekként összerezzentem. amitől az öreganyám borszörcsöki házában a kötelező nyári búcsúkon – tapadókorongos pisztoly fröccsöntött indián kovboj kétpálcás hattyú meg az összes panel amiket minimum a hetvenes évek vége óta a magyar zsurnalisztikai és szépirodalmi hagyomány megtermelt magának nosztalgikus naiv életvilágokban (ezért most nem írom tovább meglehetős nyelvi bravúrral, hogy a tyúkbőrön maradt pihék és pörsenések és bőr alatt megdermedt zsírok főtt zúzával díszített c-rizses tálak, etc.); vissza a szagra: hogy van az az idő, hogy utálod. amikor gyerek vagy. aztán nem érzed, mert csak lányok szagát hozza a friss szél, csak azzal az illattal áll szóba az orrod, forog a tüdődbe (tüdődarabok c-rizs – zsemlegombóc nincsen, a pékáru belement a fasírtba, fiam, hogy a hús többnek lássék); aztán megint érzed – akkor van az utálat a tetőfokán. buszozol sokat, vonatozol sokat, restik, albérletek, orvosi várók, a nagyszülők mind meghalnak, és a szüleidre nézel, és még nem látod annyira öregnek őket, csak érzed, hogy otthon megváltoztak a szagok. nem a gyerekkorod szökik az orrodba, amikor belépsz, és mindegy az intelligens illatpumpa, végtelenül idegen a szüleid lakása. hát, ülök benn ebben az idegen lakásban, megkérdezem az egyik idegen öregembert, aki nő, hogy segítsek valamit a konyhában, aztán leülök a másik idegen öregemberrel, aki egy férfi, hogy felidézzen szűkös jelzőhasználattal ugyan valami történetet, amibe aztán bekapcsolódik a másik öreg, az asszony is, és megisszuk a híg kávét, amire az idős férfi azt mondja, rég főztem ilyen erőset, nagyon dobogtatja a szívet. aztán búcsúzás van, szertartásos de egyáltalán nem elnyújtott, nem jelentékeny, mert egyrészt a találkozás sem volt az, másrészt meg érezhetni, nem örökké tart ez a búcsú, hogy majd még látni fogják egymást a szereplőink, ez az idegen öreg házaspár, meg ez az idegen fickó, aki olyan biztonsággal ül be az autójába, hogy látnivaló, bár távolról egyetemistának tippelnéd (amint nem oly rég, a h1n1 nagy pánikjárványának havában a pécsi campus orvosa elzavarni szándékozta a szóban forgó fiatalembert, mondván, diákoknak az a kiváltság nem jár, hogy az egyetem orvosa sorállás nélkül oltsa, és hosszas magyarázkodás tudta csak helyrebillenteni az egyensúlyt. és születési dátumának valamint tudományos fokozatának akkurátus, már-már rátarti hangsúlyozása volt ez az egyensúlyi erő, mely végül hatott, és az őt megillető oltásához fért). szóval az autójába ül ez a fiatalnak tetsző férfi, csak valahogy túlos biztonsággal. látszik rajta, hogy rég szerezte már a jogosítványát, van rutinja, megszokottsága, már-már unottsága a mozdulatainak. így kapod rajta ezt a majdhogynem középkorút (saját éltének fényében ez jócskán középen túli), ahogy eltávolodik az öregek lakásától. a szeretet meg úszik mint az ökörnyál, hogy mindig marad a haján, arcán egy kicsi belőle, ha meg nem, hát belegyalogol egy másik napon. és ugyanez a furcsa szeretet: az allergén fehér pihe fás sétányon, a tövig vágott köröm alatt kimoshatatlan szürke boltív, a visszacsapódó akácág tavaszi kiránduláson, a dunyhás sár a bakancson, szúnyogcsípés ujj között vagy hajlatban, a pára: télből a fűtött szobába ha lépnek a szemüvegesek. és ez a középkorú férfi megtér a maga ismerőseihez: összemosolyognak az ismerős nővel, tudják, hogy együtt fognak megöregedni, és biztosak benne, hogy nem lesz öregemberszaguk, hogy még a halálos ágyon is dugni fognak, és akkor sem házastársi kötelességből, hanem, hogy úgy mondjam, kedvtelésből; és bíznak abban, hogy a lányuk, akinek ma a kezét fogják, hogy formálja az övéket, ők meg az övét, és a kislány meg zavartan lavíroz a kettő között, hogyan legyen a két szorításból egy. és abban hogyan legyen benne még annyi más kéz szorítása, ami sötét kapualjakban, mozi után visszavan – a férfi sóhajt, mikor arra gondol, hogy vészesen közelednek ezek a más kezek. szóval, reménykednek, ez a férfi meg ez a nő, hogy az a lány, az ő lányuk majd nem érzi idegennek az ő szagukat soha.
2009.06.22. kinek, ahogyan esik. de ha sarkosság van, akkor legyen ez inkább. és ha ehhez jó vagyok eszköznek, akik szerint igen, akkor legyen. kicsi szkepszis azért: na nem azzal kapcsolatban, hogy béke vagy háború. inkább azzal, hogy miféle eszköz is vagyok. a jelentőségben nem hiszek, ha érted. hogy attól jelentősülnek a jelentősek, hogy dolgok mellé állnak. és akkor olvadozol, hogy mennyire jó fej, azért megmutatja. de aki talmiszart csinál, közben megindul a könnye, és arca lesz a mittudomén-kampánynak (kutyák, kisgyerekek a kézben), az nincs rendben.
de ez is olyan üzenetre sikerült. olyan politikusra. miközben csak azt akartam írni, hogy az ember csinálja azt, amit csinál, és ne valami mást. mert attól lószart se tudok a világ megfejtéséről, hogy éppen egy-kétszáz emberrel többnek kornyikálok, mint a fürdőben hülyegyerekként. és akkor meg mi van? nem okosodtam, nem javultam. és ez nem a békéről meg a háborúról szól, hanem arról, hogyha valami háborús eszköz volnék, amit alkalmaznál, hogy elérd a célodat, akkor mondjuk nem puska, ágyúgolyó vagy vadászgép volnék. hanem fogpiszkáló rambó szája szegletében, vagy késő csokiszállítmány az amcsi gyalogosoknak, vagy levélen pecsét a szerelmednek, hogy élsz és egy csomóan meg nem élnek.
meg annyi: attól, hogy nincs háború, egyáltalán nincs béke.
2009.04.08. ajka, bazmeg, ajka
ültünk az eperrel a verseny utcai csótányos lakásunkban. a harmadikon laktunk, ahonnan rálátni a gumik focipályájára, el az aluig, a kalifornia diszkóval közben, ami alapvetően határozta meg az ajkai digók életét. az enyémet sose, nem voltam digó. ez a fogalom még általános iskolás koromból maradt, amikor a hotel bárjában lógtunk sokat. ott pihentünk meg a bolti lopások után, és skatulyával játszottunk. pöcköltük a lepattogzott körasztal széléről, tudod, ha hasra, egyet ér, ha hátra, kettőt, ha oldalra, ötöt, ha meg állítod, na az a tízes. nem volt érdekes játék, így visszagondolva, inkább szólt a jelenlétünkről, hogy ahol a mellkason kigombolt, fölhajtott galléros és márványkoptatott fickók ültek, ott ültünk mi is. néha szóltak is hozzánk, valami bratyizás volt ez, és mi közben tudtuk, miközben azt mondja az egyik a másiknak, hogy van egy cigid?, hogy nekünk egy tévés doboznyi van lenn, a bakirobiék pincéjében. és egy pakkért se fizettünk. tegnap megint láttam azt a diabetes táblás csokoládét, amiből annyit loptunk 13 évesen, hogy a tó körüli kavicsos sétányon sorbaraktuk a táblákat, hosszú csíkban – aztán az volt a feladat, hogy bringával egyensúlyozzunk végig a csíkon. ki milyen gyorsan. na, ennyi csokink volt. adtunk a kibaszott áfésznak.
biztonsági őrök nem voltak akkor, inkább tükröket szereltek fel – ez volt az újdonság – az üzletek sarkaiba, és abból aztán a gondolák között az eladók látták, mi is a helyzet. hogy teszel el valamit. ha te is kiszúrtad az eladót, mert a tükör neked is mutatta, ellenség volt meg barát is, na akkor két sorral arrébb bedobtad a kurva réteslisztekhez azt, ami nálad volt, mert lisztet senki se lopott, arra minek figyeljenek, aztán be a sorba. a pénztárnál meg nagyon magabiztos mosollyal kapcsoltak le. te meg mondod, hogy mit képzelnek, hogy én nem lopok, hogy megszégyenítenek. na, erre jön a hentes, mert az rakott rendet akármi is van, ő volt az ábécék tornatanára, hogy na gyere öcsi most befelé, hátra a raktárba, aztán megnézzük, mi van. te meg erősködsz, hogy nézzen meg itt, szóval ott, mindenki előtt, mert nálad ugyan semmi nincs. és akkor a feszültség a tetőfokára hágott tényleg, nagy lett az idegesség, a magabiztos mosolyok eltűntek, mert a gyerek túl kemény, gondolják magukban, hogy nagyon kiabál, nagyon hangoskodik, ennek nem lesz jó vége. most kell bedobni a kérdést, a pénztárosnő gondolja ezt, és odaszól, hogy kik a szüleid, kisfiú? és a kisfiú az már nem öcsi, nem tróger, inkább kedveskedő, anyáskodó odahajlás. a pénztárosnő is anya valahol, anya akinek a fia másokkal más boltokba jár lopni, szóval tudja ő, mi van. úgy érzi akkor, hogy a saját gyerekét védi, ha veled törődik kicsit. de azért bízik benne, hogy anyád-apád nem valami nagy góré ebben a kibaszott iparvárosban, igazi gürizők, hogy ő nem is ismeri őket, hogy nem ebben az üzletben vásárolnak, mert akkor a nagy kollektivitásban mindenki viheti a szégyenedet, a szégyenemet tehát, mert a gyerek bűne a szülei szégyene, a szülők szégyene meg minden szülő szégyene, így ment ez akkor. szóval szemlesütve vásárolni gyomordarabokat a vasárnapi ebédhez, vagy nem nézni fizetéskor a pénztáros szemébe, az meg motyogva mondja, hogy mennyit kell fizetni, és akkor megint a zavar, mert a szégyen meghalkítja az embert és feltekeri a hangerőt a boltban. hogy kopognak a pénztárgépek, hogy zúgnak a szalámi szeletelők, hogy csapódnak az ajtók és csengnek a húskampók. szóval a péntárosnő motyog, anyád meg visszakérdez, hogy mennyi, és nem néz a gépre, hogy lássa, mennyi, a szemlesütés miatt, a pénztáros elismétli, halkabban mondja, a zajok meg ott anyád fülében. és akkor kiveszi a legnagyobb címletet a bukszából, mert nem akar visszakérdezni megint, se fölnézni, a pénztáros elveszi, és nagy zavar van, mert nincs annyi a kasszában, hogy egy kibaszott ötszázasból visszaadjon, hát az egész holmi nem került többe negyven forintnál, és akkor most mit mondjon a pénztárosnő, átszól inkább a szomszéd beülésbe, hogy icuka, tudsz váltani ötszázast, az meg ingatja a fejét, sokba fog ez kerülni neked, arra gondol, mert nála is növekszik a sor, és ha valaki nagy címlettel fizet, akkor nála összeomlik a kassza, de azért ad. a kollektív szégyen az ő terhe is, tudja, mi játszódik a szomszéd sorban. na, akkor elváltják a pénzt, minden rendben, a pénztárosnő gondosan ad vissza, anyád (az enyém, nyilván) nem számolja át, beleteszi a bukszába.
ez a minimális következménye annak tehát, ami most ott történik a bolt pénztárpultja és a kijárat közötti placcon. ne rendezd be a képzeletedben ezt a teret, itt nincsenek bevásárló kocsik, csak műanyagkosarak, kétfülűek, jobb esetben, mindegyiknek ragad az alja, növényi darabok meg morzsák táncolnak, de semmi tragikus, vagy taszító, ez így az ügymenet. ez normál, nekem is az, másnak is az. ja, és még van daráló: kávénak máknak. de azért ne páráljon most be a szemed, hogy megindult volnál módfelett. na akkor kezdik nézni a zsebeimet, hogy hová mit raktam el, de semmi. meg leveszem a kabátomat, megnézik, az ujjában mi van. meg a bélésben. meg az ingem alatt, mert a betűrt ing olyan, mint egy nagy zseb. vagy a gatyaszár alatt a zokninál. na, semmi. mert ami lenne, az a rétesliszttel haverkodik a szélső sorok egyikében. túljártál az eszükön, gondolod magadban. azt gondolom inkább, hogy na bazmeg, át lettetek baszva, bekaphatjátok. na és akkor kijövök a boltból. semmi bocsánatkérés ám, hogy bocsánat, öcsi, elnézést kisfiú. mert ők is tudják, amit én tudok, hogy nem a becsület volt a tétje ennek a nagy kutakodásnak. és látod a szemükön, meg a testtartásukon, hogy a megkönnyebbülés van rajtuk. hogy szívesen adott volna egy nagy pofont a nagydarab férfi, a fehér köpenyes hentes, de nem bánta, hogy nem kellett ott pofozkodnia. boldog volt egy pillanatra, hogy megmaradhat a jó dumáinál, hogy fölakasztalak egy kampóra, öcsi, mert a vicceskedés elillan, ha tényleg akasztásról van szó. így meg mondhatja holnap is, meg mondhatja bármelyik kölyöknek, hogy kampót kapsz, gyerek, és nem a szégyen hallgatása van, mert a kampóra akasztás ha csinálás van, ha rád van kihegyezve a végigcsinálása, már nem ugyanaz, mintha mondása van, csak úgy, a fiúgyerekre általában.
2009.02.26. tényleg nem vagyok erős meg nagydarab. magas délceg daliás. néha elhiszem itthon: hogy én csavarom le a befőttes üveg tetejét, nyitom a bort és a konzervet, nyúlok fel a legfelső polcra és csiptetem fel a függönyt. magas délceg daliás. a hétvégén most tudom, mit éreztem. azt, hogy alig kockáztatok, ha mondok valamit, mert gyenge vézna kicsi fiú vagyok, akit szégyen megütni, és kiszámíthatatlan kockázattal jár. (ha nagyot ütök még meghalsz itt nekem.) a lelkiismerete vagyok mindenkinek: nem hőse, nem ellensége. megölelsz, mint egy régi barátot (keblemre kispajtás), elhajtasz, mint egy rosszul végződő kalandot (na, lehet takarodni). az a jó, hogy neked ez semmi: én vagyok a lelkiismeret, ha maradok, megnyugszol, ha elhúzok, észre sem veszed a hiányát. akarod, hogy esendő legyek, ügyetlen, kiszámíthatatlan, de rád sosem veszélyes. és én tényleg ez vagyok. nem a fickó, aki mellet dönget, nem a fickó, aki cinikusan szájszegletből kiköp, nem az, aki a halálán van, vagy túl azon, és onnan köszönget vissza. tőlem csak azt kapod, amit egyébként is tudsz. ami benned is megvan. nem tárom fel új világok kapuját. egy ilyen kaput se láttam. (a zaza meg a papa mondjuk egy csomó ilyet látott péntekről szombatra virradóra. nyíltak-csukódtak az ajtók. aztán huss. elfelejtettek írni.) most tehát itt állunk, az elején, ahonnan elindultunk, tessék. itt állok veletek, a szaros alsóitokkal, a rohadt álmokkal, amiket ti álmodtok, a zavarotokkal meg a kompenzáló gőgötökkel.
2009.01.20. az van, hogy a művészetek palotája színháztermében tavasszal. de ez nem bejelentés, mert régóta, máshonnan. meg néhány új szentimentálé-dal ide, lejjebb kicsit a lejátszóba. szivecskékkel játszik-letölt. meg az is, hogy szentimentálé a magyar rádió 8-as stúdiójában még műpa előtt. jártam ott, egyszer, és az tényleg régen volt, több, mint tíz éve, mint fiatal tehetség (azt hiszem, így neveztek akkor), életem első felvétele volt, a zazával közösen, mert ő meg még fiatal tehetség sem volt, szülői engedély kellett ahhoz, hogy egyáltalán. még jó, hogy nálam volt cigi mindig. meg a mesti meg a blazsi meg a kriszta. a gimnazista zenekar visszhangja. volt kirendelt hangmérnökünk, bornai tibor, ja, a kft-ből, balatoni nyár, meg ilyenek, de akkor éppen nem volt pank, hanem koncz zsuzsa dalokat hegesztett nyugdíjasoknak és a melanko-értlmiségnek. azóta megint az kicsit, előtte meg nagyon. azt hiszem, semmit nem látott bennünk. én sem vettem észre semmit. mi se voltunk pankok, sose. akkor még a zaza se tudta, hogy ő majd az lesz. és az is lehet, hogy egyszer koncz zsuzsa dalokat ír majd. mondom, wartburg meg utánfutó, így álltunk a rádióhoz, inkább tűntünk piacosnak, tudod, hogy mindenfélét összeszed, ahogy körbejárja a falvakat, és mindenhol szívességet tesz, azt mondja, hogy kipucolja a padlást, hogy ejj, mama, minek magának az a kurva óra, hát nem kattog az ezer éve, gyújtósnak jó lesz ez a halom könyv, ilyenek. és egész délután izgalom, meg gombóc a torokban, meg most tényleg történik valami, és velünk történik, csak velünk. ilyet érezhettünk. most azt gondolom, nem éreztem ilyet soha, de tudom, hogy ezt éreztem akkor mégis. de semmilyen sem volt. megvan az a két dal. egy kazettán. maradtunk ígéret, no áttörés, semmi izgalom. most a tavaszra várok, két hónapja fázom, elfáradtam ennyi ruhát cipelni.
2008.11.18. néhány hónap után belehallgattam a cipeld helyettem-be. és eszembe jutott a szöveg egyik lábjegyzete. meg az, hogy azt rajtam kívül nyilván senki se látta. az van benne, hogy köszönet myat kornélnak az első félsorért. van egy szép verse, ilyen parton dekkolós, amiben a nyaklánc csigái és kagylói valahogy a parti homokkal kerülnek viszonyba. és már köszöngettem neki személyesen, de rájöttem, hogy nyilvánosan soha. úgyhogy most nyilvánosan is köszönöm a kornél versének félsorát.
2008.10.07. legyen itt. odaát (értsd 30Y-honlap) most úgyis a várakozás, hogy a kezünket tördeljük mi is, mert ugyanúgy nem láttuk még a gyári lemezt, csak mindenféle szakaszban mastereket hallgattunk, és miközben nincsen más történés, mégis van más történés.
nem nagyon támogatunk semmit - így kollektíven, hogy a 30Y most ügyekben hisz, elköteleződik, élére áll. az nem zenekar dolga. néha vannak dolgok, amikhez valami miatt kötődünk, és akkor személyes ügyünk lesz. ezek közül kettő, ami aktuális éppen: szerintünk jó dolog az olvasás, szeretjük a meséket. úgyhogy zenélünk kicsit, semmi csindadratta, a nevkó könyvtárában, itt, pécsen, csütörtök délután - öt körül, alighanem. se hangfalak, se színpad, se izé. ami még van: a kék-vonal alapítvány munkatársai megkerestek minket, és a csészényi tér pusztítós című dalának endi gitártémájára forgattak egy rövid kampányfilmet. örültünk, hogy ránk esett a választás. (annak is, hogy a másik film zenéje meg rémember). fontos dolog az, hogyha már nem tudsz kitalálni jó megoldást, vagy ha belegyalogoltál a megoldatlanságba, akkor van hova fordulni. nem tudom, változik-e bármi, a változhat megengedése már elég.
2008.10.04. epivel elhúztunk pár napra magyarországról. fontos nem itt lenni néha. a westkapellén, ha végigmész a főutcán, földhalomnak ütközöl. lépcső, és a túloldalon az északi-tenger. magasabban, mint a szárazföld a másikon. de ezt nem írtam volna le. azért inkább, mert amikor ott állsz az idegen végtelenség határán, valami nagyon közeli ismerősség fog el. valami olyan, hogy érzed, neked, személyesen neked közöd van ehhez a helyhez. az utca utolsó háza a földgát alján a halászok háza. kis téglaház, az oldalán egy táblával. álltunk ott egy darabig. szél volt, ahogy a sós vizeknél mindig.
2008.09.01. "nincs interakció, itt csak én beszélek"
